Háziállataink a Honfoglalás korában




Az ősmagyaroknál a vagyon elsősorban a lábasjószágot jelentette. Az állatállomány, amelyben a főszerepet a ló kapta, számontartása a rovásbotokon történt. A ló elsődleges szerepe a lovas harcmodorból és a vadászatból adódott. Főtáplálékuk a juh és a ló termékeiből tevődött össze. Az állatok leölését lehetőleg mellőzték, húst csak ritkán ettek - különleges alkalmakkor -, mert nem akarták veszélyeztetni, csökkenteni a várható szaporulatot és a termelést (gyapjú, tej).

 

A szarvasmarha
A magyar szürke (szilaj marha) az őshunok marhájának közvetlen leszármazottja, testformáiban még ma is arra emlékeztet: csak a szőre volt hosszabb és bozontosabb. Szarvai fehérek voltak, hegyükön feketék. A honfoglalók turu-nak nevezték, ennek emlékét őrzik Túr, Mezőtúr, Túrkeve helyiségneveink. Az ős-házimarha csak szarvállása tekintetében mutatott eltérést az őstuloktól. A megrövidült, megvékonyodott, oldalt hajló szarvak a homlokcsont alakját befolyásolták egy kicsit, de nem változtatták meg. A mai hortobágyi szürke marha is ezeket a jegyeket viseli, tehát egyértelműen őseink első szarvasmarhájának a leszármazottja. A marhatartás jelentősége fejeződött ki abban is, hogy a XI. század végéig a fiatal ökör a pénz értékmérő szerepét töltötte be. Szent István a 6. törvénycikkben is tinókban állapítja meg a büntetést.

A juhok
Az ázsiai népek mind juhtartó népek voltak, mert ez a háziállat maradéktalanul kielégítette a legelemibb szükségleteket. (tej, hús, faggyú, bőr, prémek, gyapjú, belek, stb.) A közmondás is úgy szól, hogy ahova a juh lép a földet bearanyozza, mert a juhnak aranykörmei vannak. A juhot járóképességben csak a lovak múlják felül. Népünk ősi viseletében is nagyon nagy szerepet játszott a juhbőr és a prém. A lábbeli is gyakran gyapjúnemezből készült. Nemezből voltak a lovak szügyét védő lapok és a sátrak egyes részei. Az irhakészítés is magyar eredetű, juhbélből készült az íjak ideghúrja is. A magyar racka tipikusan ősmagyar állat és sehol másutt nem fordul elő a világon, csak ott ahol magyarok éltek. Ez az ősi származású juh minden más európai és ázsiai juhfajtától eltér. Fölálló, egyenes, de hossztengely irányban pödrött szarva van. Szarvhegye kerek metszetű, minden más rackán lapos. Bundájának tincsei levezetik az esőt.

A sertések
A szittya népeknél a lábasjószágot a ló, a szarvasmarha és a disznó alkotta. A Tihanyi alapítólevél is tartalmazza a kanász kifejezést. A Túróczi Krónikában a magyarok bejövetelét ábrázoló fametszeten lovak, egy szarvasmarha és hat sertés látható. A mangalica őshonos sertésfajtánk. Félvad kondákban éltek, egész évben az erdőket, legelőket járták. A kocák a nádasban, bokrok alján, maguk által készített fészkekben fialtak. Később már tudatosan tölgyesekben, bükkösökben makkoltatták őket, így biztosítva hizlalásukat. Négy változata volt: a vörös, a fecskefarkú a szőke és a fekete mangalica. A fekete teljesen kihalt. Újabban divattá vált az őshonos fajták védelme és tartása. A gyenge minőségű legelők, nedves rétek, erdők hasznosítására egyre többen telepítenek nagyszámban mangalicát.

A ló
A lótartás már a szkíták mitológiájában is jellegzetes szerephez jut. Az ősi magyar ló széles homlokú, szárazfejű, a nyaki részeken fejlettebb, nemes testformájú, kistestű, legfeljebb 140 cm magasságú, száraz csánkú és acélasinú, eleven, jó mozgású, rendkívül kitartó és edzett állat volt. Nagyobb részben egérszürke, fekete sörénnyel, farokkal és hátszíjjazással, világos, esetleg fehér hassal. Tévhit az a mondás, hogy őseink nyereg alatt puhították a húst. Valójában a ló feltört bőrének a gyógyítása történt vékony hússzeletekkel, amit a sebre helyeztek. Az ősi magyar ló, az évszázadok során mindig az igényeknek megfelelően változott, a régiek már csak rajzban léteznek.


A kecske
A magyar ősi kecske nagy változatosságot mutatott méretre, színre és szarvalakulásra. Az eltérő jegyeket viselő kecskéket szinte az egész Kárpát-medencében vegyesen tartották. Ezeknek a parlagi kecskéknek volt síksági és hegyi típusa. Mindegyik hosszú szőrű volt, közepes testméretű, nagyszarvú és különböző színű.

A kutya
Őseink nagytestű pásztorkutyái a mai komondor és kuvasz elődei voltak. Vadászebeket is tartottak, idomították őket, szöges nyakörvet használtak védelmükre. A kopó elődjét tenyésztették vadászkutyaként. A pogány magyar kutyaeskű is a régi urbánus civilizáció terméke, s így a tudományban keringő tévhitek közé sorolható. (a szertartás lényege, hogy a kettévágott kutya vérét megízlelték, így kötöttek szövetséget.) A puli: ősi magyar kutyafajta. A puli szó sumér nyelven támadva terelőt jelent. Ellenálló, igénytelen, rendkívül tanulékony. Bozontos, általában fekete szőr fedi. Fő feladatuk a nyájak terelése, irányítása volt. A kuvasz: nagytestű, kezdetben állatokat őrző és vadászati feladatokra szánták. Legősibb a fehér változat. Jól tűri a csapadékos éghajlatot. A komondor: az ősmagyarok állatainak őrzésében vezérszerepe volt. Rendkívül gyors, erőteljes szőrzetű, fáradhatatlan küzdőkészség jellemzi. Az agár: őshonos nemzeti kutyafajtánk. A legősibb típusú vadászkutya. Látása kiváló, nagyon gyors mozgású. Egykori jellegzetes színe a borsósárga cirmos változattal. Értelmes és kezelhető, éber, jó személy- és házőrző, nem agresszív. Erdélyi kopó: kitartó, bátor, éles szimatú, jó memóriájú és tájékozodóképességű. Színe: fehér jelű, fekete-sárga.
 

A liba
Vadludak voltak a magyar parlagi lúd ősei is. Kezdetben a szürke ludak voltak túlsúlyban, később a fehérek. Az ősi magyar parlagi lúd az Alföld vizenyős rétjein, berkeiben élt. Két változata van: a sima tollú és a fodros tollú magyar lúd.

A tyúkok
Őshonos fajták az erdélyi és a magyar kopasznyakú tyúk. Több színváltozata van (fekete, fehér, sárga és kendermagos). Kitűnő téli tojók és nagy tojásokat termelő fajták. A baromfitenyésztés külterjes volt. A vadon élő tyúkból fejlődött ki a magyar parlagi tyúk, amely a XX. század elejéig fennmaradt és a hazai baromfiállomány zömét tette ki.

A nyúl
Honfoglaló őseink a Kárpát-medencében vadon élő kisállatokat is háziasították, ilyen volt az üregi nyúl is. Az egyetlen régi magyar fajta a magyar óriás: lehet szürke-vadas, fekete és sötétszürke.

A szamár
Az afrikai vadszamárból lett fontos málhacipelő karavánállattá. 2000 évvel ezelőtt a béke jelképe volt: szamár vitte virágvasárnapkor Jeruzsálembe Jézust. A Kárpát-medencében a mintegy kétezer éve meglévő szamárállomány egymással rokonságban álló, homogén helyi populáció. Fontos szerepe volt a vándorkereskedők életében, a kolostorok, a várak mindennapos szükségleteinek (víz) szállításában, a hegyvidéki szőlők művelésében, a tiprómalmok meghajtásában.

A bivaly (vízi bivaly)
A legerősebb állat az elefánt után, viszont lusta és nyakas. Honfoglaló törzseink szekereit ezek a nagy tűrőképességű, igénytelen bivalyok vontatták, a tejet és részben a húst is biztosítva. A letelepedés után csak kényszerből tartott fajtaként maradt meg. A házi bivaly őse az indiai vadbivaly volt. (Csontmaradványait már 9 millió éves kőzetben is megtalálták.) A jelenkori hazai bivalyállomány 200 egyed, ennek fele a Hortobágyon, másik fele a Dunántúlon (Fertőd-Hanság) található meg.

 


 

vissza a címoldalra





 


godonypitu.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!